„Te vagy az én kis rímpárom. Nélküled csak egy haszontalan szó lennék.” – avagy Zakály Viki: Szikra


Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019.
Oldalszám: 340 oldal
Ár: 3599 Ft
Besorolás: romantikus regény
Itt megvásárolhatod

Fülszöveg:

„Az okos és talpraesett, de az életet csak könyvekből ismerő Sztella egy tragikus balesetben elveszíti a szerelmét, Tamást. A fájdalomba ő maga is majdnem belepusztul, és csak sokára képes kézbe venni a kórházi zárójelentést. A papírokat böngészve azonban észrevesz valamit. Lehetetlennek tűnik, de talán mégis lehetséges, hogy Tamás nem halt meg.
Bár mindenki próbálja lebeszélni, Sztella a rejtély nyomába ered. Útja során messzebb jut, mint gondolta volna; míg Európa városait járja az újabb és újabb jelek nyomában, legyőzve minden akadályt, és felidézi szenvedélyes szerelmi történetüket Tamással, nemcsak a megfejtéshez, de önmagához is eltalál. Csakhogy arra, ami az éjszakai tengerparton várja, még ő sem számított…
Sztella életét egyszer már átformálta a szerelem. Vajon az ő szerelme elég erős-e ahhoz, hogy megmentsen vele egy másik életet?”


Értékelés:

Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy egy lehettem Zakály Viktória: Szikra kötetének előolvasói közül. Még sosem voltam előolvasó, így ez egy izgalmas kihívás számomra. Úgy gondolom, befolyásolhatom, hogy elolvassák-e a kötetet vagy sem, és ez nagy felelősség.
Már régóta követem Zakály Viki munkásságát, ez már a sokadik könyv, amit az ő tollából olvastam.
Első volt a Szívritmuszavar, ami az első pillanatban magába szippantott és azóta is fogva tart, mert már többször újraolvastam.
Aki ismeri Viki munkásságát, az tudja, hogy mindegyik regénye szívhez szóló és nagyon érzelmes, s ez a Szikránál sincsen másképp.
A történet kellős közepébe érkezünk, amikor is Sztellát egy olaszországi kávézóban találjuk egy zenekarral. Miközben a mosdóba igyekszik, egy busz csapódik a helyiségbe. Kórházba kerül, majd pedig közlik vele, hogy Tamás – a szerelme – meghalt.


Esztellának több dologgal is meg kell küzdenie egyszerre: a hazaköltözéssel, saját sérüléseinek feldolgozásával, és természetesen a gyásszal, amit Tamás elvesztése miatt érez.
A történet elején járunk és szinte semmit nem tudunk a szereplőkről, a megismerkedésükről, arról, hogyan lettek ők ketten egy pár. Mégis, valahogy már ezekben a kezdő sorokban érezhető, hogy nagy szerelem az övék.


„ Zuhanás. Pontosan ehhez tudnám hasonlítani a gyász összes szakaszát. Mintha egy feneketlen mélységbe zuhannál megállíthatatlanul. Sosincs vége, a sötétség pedig egyre nagyobb lesz, és már egyre kevésbé látod magad felett a pislákoló fényt. Csak zuhansz. Nem tudsz kapaszkodni, nem tudsz gondolkodni és egyáltalán semmit sem csinálni, csak egyre mélyebbre és mélyebbre kerülsz.”


Miután Esztellát hazaszállítják a kórházból, teljesen magába roskad, s majd belepusztul Tamás elvesztésébe. Végigmegy a gyász öt fázisán: először jön a tagadás, hogy Tamás nem is halt meg és csak valami tévedés történt; aztán a harag, hogy Tamás mégis hogy tehetett vele ilyet; majd az alkudozás, hogy bárcsak újra láthatná, érezhetné őt, majd a depresszió, amikor tudatosul benne, hogy Tamás nem él,  a tragédia valóban megtörtént; amikor már nem eszik, nem számít neki semmi sem, a saját felépülését is semmibe veszi; és végül az elfogadás, ami azt hiszem, Esztellánál csak félig-meddig következik be. Hiszen elfogadja, hogy Tamás nincsen többé, de valamiért mégsem hagyja nyugodni a dolog, s ahogy a fülszövegben is olvashatjuk, a papírokat nézegetve megakad a szeme egy információn, ami egy apró reménysugarat ad neki.

„Úgy éreztem, hogy elkaptam egy kiálló ágat zuhanás közben. Megragadtam és nem akartam elengedni. Nem akartam továbbzuhanni. Szépen, lassan elkezdtem visszafelé mászni a fény felé, és felidézni a pillanatot, amikor először láttam meg Tamás tetoválását a mellkasán és a karján. A poraiból feltámadó főnixet.”

Ami kifejezetten tetszett a regényben, hogy a fejezetek váltakoznak, így a kötet egyszerre játszódik a múltban és a jelenben. A múltbeli fejezetekben megismerhettük Sztella és Tamás történetét. Hogyan vetett szemet Sztella Tamásra és fordítva, hogyan ismerték meg egymást egyre jobban és hogy alakult ki köztük a szerelem.


„Tévedhetetlen iránytű voltam, amíg nem kezdtél el vonzani magadhoz, mint a mágnes, és most csak pörgök körbe és körbe. Néhány hülyeséget csináltam már az életemben, de te vagy idáig a legnagyobb!”


A jelenbeli fejezetekben pedig Sztellával együtt haladtunk a papírok közt fellelt nyomon.
A történet előrehaladtával, egyre jobban kibontakoznak előttünk a cselekmény szálai és egyre többet tudunk meg a szereplőkről is. Bár, hogy őszinte legyek, Tamás nekem mindvégig titokzatos karakter marad, s a történet végén is úgy éreztem, hogy még mindig nagyon keveset tudok róla. Valószínűleg ez is volt a célja az írónőnek, hiszen ettől is válik olyan érdekessé az ő karaktere. Tamás szerintem az a pasi, amilyenre a legtöbb nő vágyik. Rosszfiús, ugyanakkor érzékeny, és hatalmas szíve van. A kötet közepéig olyan érzésem volt, mintha több személyisége lenne. Természetesen ő sem tökéletes, de mint tudjuk, a tökéletesség nem létezik. És hogy őszinte legyek, én akkor sem vágynék rá, ha létezne. Abban mi volna a kihívás?
A történet során a mellékszereplők nem kapnak túl nagy hangsúlyt, de azt hiszem, ez így van rendjén. Szükségesek a történet folyásához, a történet egészének megértéséhez, de a háttérben maradnak. Lilit – Sztella barátnőjét – már az elejétől kezdve nem kedveltem, és sajnos ez az érzés a történet előrehaladtával egyre csak erősödött bennem. De Mogyoróval – Sztella kedves és jószívű barátjával – kezdettől fogva szimpatizáltam.
Nagyon szerettem a környezetet, a családi helyzetet, amiben Esztella felnőtt. Egy majorban, két fiútestvérrel, akik mindig mindentől óvták, s persze megvolt köztük a testvéri piszkálódás is. Nagyon kedveltem a nagytesókat is, különösen Valtert. Mindketten ott voltak Sztellának, amikor szüksége volt rájuk, de Valter kicsivel nagyobb szerepet kapott ebben. Helyre tette Esztellát, tanácsot adott neki, amikor kellett, de ha csak egy fekhelyre volt szüksége, akkor azt is megoldotta.

„Akkor jusson eszedbe, hogy ő is visszahozott téged a halálból – (…) – Előtte te sem éltél, ha jól emlékszem. Egy véres nyakú áldozat voltál fehér ruhában. Végre mersz hozni döntéseket, bízol a megérzéseidben, és nem félsz kockáztatni. Nem vagy már olyan görcsösen igyekvő, és nem félsz a tervek nélküli holnaptól. Féltettelek a fiúktól, és a sors iróniája, hogy éppen egy srác volt, aki segített, hogy el tudd engedni anya emlékét.” 
Valószínűleg azért alakult ez így, mert Valter még ugyanazon az egyetemen tanult, mint Sztella, Artúr pedig már dolgozott. Jópofa ötlet volt az írónőtől, hogy írókról nevezte el a srácokat (Artúr – Sir Arthur Conan Doyle; Valter – Sir Walter Scott). Szerető szülők nevelték, mindaddig, amíg édesanyját sajnos el nem veszítette. Szeretem a farmon játszódó történeteket, mert ilyenkor mindig elképzelem, milyen klassz lehet ott élni, ezért élveztem azokat a jeleneteket, amik Sztella otthonában játszódtak.

Szerintem Sztella megy át a legnagyobb karakterfejlődésen a regényben.

„Még a kollégiumban, a tükör előtt megállapítottam, hogy reménytelenül nézek ki, és hogy egyetlen jó gént sem örököltem a szüleimtől, amit ráadásul súlyosbítottam azzal, hogy huszonhárom évem alatt jó, ha egy-két divatmagazint a kezembe vettem. Pedig szerettem volna érteni azokhoz a dolgokhoz, amikhez minden lány ért, hogyan kell sminkelni, hogyan kell úgy felvenni egy harisnyát, hogy ne gabalyodjak bele, hogyan kell magas sarkúban járni. Bármikor elmondom az első világháború sorsdöntő ütközeteit és csatáit évszámmal, földrajzi hellyel, de azt nem tudom eldönteni, hogy hátrasimítva vagy oldalt elválasztva áll-e jobban a hajam.”


Személyében egy szürke kisegeret ismerünk meg, akit a szaktársai arra használnak, hogy elkérjék tőle az órai jegyzeteket. Tagja a hallgatói önkormányzatnak, ahol mindenféle diákoknak szóló programokat szerveznek, de ezeken mindig szervezőként vesz részt, s nem élvezetből, szórakozásból. Rengeteg plusz kreditet vállal egy ösztöndíj megszerzése érdekében, szeret tanulni, rendkívüli tudásvággyal rendelkezik, de nincsenek igazán barátai, csupán a tanulásnak él és semmi másnak. De aztán belép az életébe Tamás, és megkérdőjelezi minden eddigi gondolatát az életével kapcsolatban. Rengeteg dolgon megy keresztül a történet során, sok új helyet ismer meg, miközben megtalálja önmagát is, s a sztori végére egy erős, önállóan cselekvő, gondolkodó, új Sztellát kapunk.

„Tudod jól, hogy a végletekig kitartok, és rohadt alaposan végzem el a dolgomat.” 
Nem igazán olvastam még olyan könyvet, amiben ennyit utaznak, de kifejezetten tetszett, hogy Sztella ennyi helyen járt a történet során. Így mi is bepillanthatunk ezeknek a helyeknek a hangulatába.
Az írónő eddigi regényeihez hasonlóan ez a könyve is érzelemdús, de nem az a csöpögős romantika. Az utolsó 60-70oldal nagyon kemény érzelmileg, de ez kell ahhoz, hogy a történet igazán ütős legyen.



„ – Talán az első perctől fogva szerettelek – kezdte lassan. – Sőt, talán már akkor is szerettelek, amikor még nem ismertelek, amikor még nem tudtam, hogy vagy, csak vártam rád. Mert tudtam, hogy egyszer majd jönni fogsz. Nem tudtam, hogy mikor, vagy hogy milyen leszel, sőt az érzést sem láttam előre – nevetett fel visszafogottan –, egyszerűen csak bíztam benne, hogy eljön egyszer a pillanat. Talán megijedtem az érzéstől és attól, ahogy melletted elkezdtem megváltozni. Talán összezavart az is, amikor rájöttem, hogy azt a karkötőt kitől kaptad. Talán nem hittem el, hogy mégis engem választasz. Talán még mindig nem hiszem el, hogy szeretsz. Hogy kitartasz mellettem, akkor is, amikor nem megy minden simán. Lehet, hogy csak azért hagytalak el, mert féltem attól, hogy ha nem megyek el, te mész majd el egyszer.”

Zakály Viki hozta a tőle megszokott színvonalat a történetvezetésben, a karakterek kialakításában, és persze a hangulatban is. Az előző regényeivel magasra tette a mércét a szórakoztató kortárs irodalomban, s a Szikra felvette a versenyt velük. Nálam nem taszítja le az első helyről a Szívritmuszavart, de nagyon szerettem ezt a történetet is. Amikor belekezdtem a történetbe, egyszer csak azt vettem észre, hogy elrepült néhány óra és már a történet felénél járok. Élvezetes volt olvasni, alig bírtam letenni esténként, mert tudni akartam, mi lesz a vége. Tamás vajon tényleg él? Sztella vajon rátalál? Annyi kérdés kavargott bennem a történet során, hogy az olvasás minden percét élveztem. Az írónő mindvégig ébren tartotta a kíváncsiságomat.
Te is kíváncsi lettél, hogy végződik Tamás és Sztella története? Olvasd el a könyvet! Hidd el, megéri, nem fogsz csalódni!



További idézetek a kötetből

„Még a szerelemben is csalódnom kellett. Azt hittem, az egy nyugodt és lassú folyó, apró, könnyű kis kanyarokkal, ami szép völgyek mellett visz el. De nem. Tamással a szerelem gyors sodrású hegyi patak volt, veszélyes örvényekkel és sziklákkal, hatalmas kőfalak közé szorítva.”


„De a legjobban a szád tetszik. Ha kérdeznék, milyen a tökéletes száj, nem tudnám leírni, de ha a tiédre nézek, érzem, hogy igen, ez az. Azt hiszem, ezt magammal vinném a kulcstartómra akasztva, ha lehetne.”


„ – Ugye nem mész most el? (…)
– Csinálj úgy, hogy ne akarjak elmenni!”


„ – Engem sem ismersz csak azért, mert te tudsz rólam néhány dolgot.
– Lehet. De az sokkal nagyobb baj, hogy te nem ismered saját magadat.”

„ – Élj egy kicsit! Annyira félsz a világtól, hogy nem mersz kilépni és megnézni magadnak. Pedig élveznéd, ha nem lennél bezárva.”

„Én nem olyan srác vagyok, akit a lányok hazavisznek és bemutatnak az apjuknak.”


Köszönöm a lehetőséget Zakály Vikinek és a Libri Kiadónak!






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Vi Keeland - Penelope Ward: Nagyképű öltönyös

10+1 ötlet karácsonyra könyvmolyoknak

"A te lelked a kedvencem az egész világon" - Sarah Adams: Csalóka szerelem